A napokban rájöttem, hogy Keynek olyan hangja van, mint egy népdalénekesnek "acsiiitáári hegyeeek alaaatt", Taemin lett a biasom a SHINee-ból, ennek a jele az hogy egy fansign videót ahol 16 percen keresztül csak mosolyog és firkál végignéztem, és hogy állandóan megérinti az orrát ha zavarban van. Jonghyun talán már sosem hízik vissza, Taemin egyáltalán nem tud úgy balettozni mint Kai, és még az is szexi ahogy elcseszettül próbál kínaiul beszélni. Imádom a Love like oxygen c. számát a SHINeenak, főleg ha Taemin adja elő (Bár énekelni annyira jól nem tud közben)és közben olyan mint egy nem eföldi lény, vagy ha mégis eföldi akkor olyan genetikikai rendellenességgel született, amiben a szépség faktor körülbelül szászoros a normálhoz képest. Gudnájt.

Azt hiszem talán elmondhatom magamról, hogy régóta írok, legalábbis nekem 6-7 és év már régnek számít. Bár csak az utóbbi mondhatni 2-3 évben merültem bele igazán (amióta ismerem a K-popot), azért azóta kreáltam már egyet-smást, és némelyikhez egészen szép számú olvasóbrigád tartozott/tartozik.
Azonban minden író életében előjön az a pont, amikor valamiért nem megy, vagy elmegy a kedve, vagy az a történet ami iránt lelkes volt, már egyáltalán nem csigázza fel... bonyolult dolog ez, valahol szégyenletes, és írói szemszögből egy ördögi kör.
Szeretnék egy bejegyzés sorozatot az írásaimról. Mindegyik bejegyzésben egy-egy írásommal kapcsolatos érzéseimet kívánom leírni, legyen az befejezett, befejezetlen, abbahagyott. Itt, az első bejegyzésben az írással való viszonyomról is olvashattok, illetve megtartom első fanfiction-mustrámat.

Amúgy is táncmániás vagyok, de az hogy Kai balettozott régen, olyan menő. Nyilván nagyon nem úgy csinálja mint egy balerina *most elképzelte tütüben* de úgy általában a táncmozdulatain annyira látszik, hogy nem hiába űzte a tánc alapját jelentő műfajt. 
Nagyon tisztelem Kait, az egyik leginspirálóbb idol a számomra. Hogy miért, mindjárt le is pötyögöm.

Hiába, a SHINee új szám, klip és koncepció terén sosem okozott csalódást nekem, amióta csak ismerem. Nem tudom ki találja ki nekik ezeket, de csókoltatom, mert mindig, kivétel nélkül iszonyat magába szippant az egész. És mindig eredetiek. Mindig.

Ja, meg egy kis TaeKai. Hiába, ha valamire rákattanok, akkor ez van. Egyik pillanatról a másikra elkezdek fanolni, és bumm, vége, mindenhol azt keresem, azt látom, arra gondolok, azon filózok, arról fantáziálok, tudom, beteges, but I have no regrets. (bocs annak, aki nem tud angolul.)

Szóval mostanság szinte képtelen voltam írni szó szerint hónapokig, de hála TaeKainak, újra fellobbant bennem az ihlet lángja *-* (cserébe egy szemet se alszok kb. éjjel de pff az alvás gyengéknek való. vagy legalábbis nem az íróknak)